Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kis Pocok.
Ez a Kis Pocok éldegélt az ő kis bőröcskéjében, a kis erdőcskéjében, a kis világában.
Annyira el volt foglalva azzal, hogy mennyire jó is neki, hiszen Ő a Kis Pocok – hogy elfelejtette ápolni, nem tisztogatta meg az ő kis bőröcskéjét. Pedig nagyon szerette ám – már szinte lényévé vált, még akkor is, mikor épp nem viselte. Mikor esténként levette és eltette a szekrényébe, még meg is puszilgatta.
A bőröcske koszos volt, foltos és ütött kopott. Szegény, megunta, hogy nem figyelnek oda rá, hogy piszkos, hogy örökké csak húzzák-vonják, de sosem kérdik mit szeretne. Így hát tovább állt.
Másnap reggel, mikor a Kis Pocok felkelt és kinyitotta szekrénykéjét nem hitt a szemének.
– A bőröcském!!! – de bizony az nem volt sehol.
A Kis Pocok elszomorodott, annyira hiányzott neki a bőröcskéje.
– Jobban kellett volna vigyáznom rá. Ápolgathattam volna, szeretgethettem volna. Nem lett volna szabad elfelejtenem, hogy milyen jó, hogy van nekem.-
Csak sírt sírdogált, talán még most is azt teszi. Minden alkalommal, mikor meglátja magát a tükörben,újra csak az jut eszébe,hogy így már nem lehet ő a Kis Pocok.
És még jobban neki keseredik, mert szeretne újra Kis Pocok lenni.