Úton

Ma “elégettem” mindent, ami volt és lehetne még szerintem…
Ma elengedtem és hagytam, hogy menjen és hagytam azt a fajta reményt is elmenni.
Csak néztem magunk, amik sosem voltunk, de lehettünk volna talán és akartam, hogy menjenek el, mert nem valóság és nem is fog már azzá válni.
Akartam, hogy elmenjenek, mert ők voltak a hitt és a remény.
És kulcsra zártam azt az ajtót.

Aztán kinyitottam egy másikat, amin a fény és szeretet, a boldogság és béke áradt befelé és beengedtem rajta magam!
És mosollyal léptem be, mert tudtam, hogy újra kell kezdenem és tudtam, hogy régóta várok már rá, hogy beléphessek.