Érzem

Itt vagyok és mindig itt is voltam. – Ugyan sosem tudtam, mi az amiben jelen kell lennem, De ott voltam…..

Szívem szerint most is lennék, de nem rajtam múlt. Ez sem.
Nagyon fájt, hogy a lehetősség miatt te mindig engem áldoztál fel, miközben nekem is áldozatot kellett hoznom. Igaz sosem a saját lehetősségemért. De akartam, és csináltam mert az egyetlen biztos a káoszban MI voltunk. És én hittem ebben, erőt adott.

Pénz és jobb élet neked (mert ez így neked fontos) én csak Minket, a stabilitást és a biztonságunk akartam és hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, hogy mit csinálunk és miben érezzük jól magunk e mellett az teljesen mindegy lett volna.

Sokszor meggondolatlan voltál és újra és újra „áldozatot kellett hoznunk”…. hogy részedről rajtam kívül mi volt az áldozat, míg nekem minden mert te utánad mentünk örökké….
Igen így volt!
Én azt kértem hallgass meg, beszéljük meg, mond el hogyan lehetne, vegyél be a tervbe….te belevettél….úgyhogy hagyjalak csinálni, majd ha tudjuk együtt fogjuk??? Vagy hogyan volt ez??? Már nem emlékszem. Összezavar, hogy megint olyan történik velem, amibe nem volt beleszólásom. Te döntöttél így, te akartad ezt – mert neked így jobb. Mert így csak akkor látod ha fájdalmat okozol ha épp akarod. Ez aljas! Ez nem szeretet!

Te sosem akartál mást csak semmiről sem lemondani ami adódik, mert lehet hogy az lesz a nagy lehetősség, és ezért cserébe örökké feláldoztad ami stabil volt. Majd megváltozott a helyzet… Nem tudom, talán a gyerek helyzet tette be a kaput, amikor úgy érezted minden megváltozna és le kellene mondanod méghozzá önszántadból az épp adódó dolgokról és csak stabilan lenni. Ehhez nem szerettél eléggé és belekapaszkodtál mindenbe ami rossz volt. Mert édesapád lemondott a jobb élet lehetőségéről édesanyád miatt??? Ezt talán kérdezd meg tőlük hogyan is volt. De én nem vagyok anyukád és te nem vagy az apád. ÉN akartam veled csinálni.
Én minden rossz pillanatban a jóba kapaszkodtam…. a reggelibe, az ölelésbe, a bújásba, az otthonba, a jövőbe – hogy tehetnénk a te vágyaid ketten is és lehetnének akár közösek is, hogy támogathatnálak ha hagynád, hogy segíthetnélek, hogy büszke lehetek rád.
És mindig volt ami elrontotta, mert azt láttam te sosem tudsz büszke lenni rám, nyűg vagyok, hisztis vagyok mert próbálom elfogadtatni hogy én másképpen gondolkodom mint te, más fontos…(nem kellett volna sok, csak hogy elfogadd, nem csak a tiéd létezik – ez mindent megváltoztatott volna és ezt te sosem akartál – meg is tetted és ez reményt adott, hogy akár tényleg sikerülhet ketten lenni. Aztán a végén valóban ketten is lettünk. Aztán történt valami.)
Valóban foglalkozhattam volna jobban magammal, de úgy éreztem, ha én nem törekszem a megoldásra, senki sem fog és végképp vége lesz mindennek. Értékelhettelek volna jobban mikor ott voltál, de elvette az eszem, hogy mindig magamra hagytál valamiben.
Nem csak neked fájtak dolgok, nem csak téged ért sérelem, de úgy tűnt valahányszor a hibáidra emlékeztetlek nem akarod elfogadni, hogy vannak hibáid, amiken nem is olyan nagy ügy változtatni, ha akarnád és eldöntenéd és tennéd. Neked is voltak hibáid és vannak is, még sem futottam el előlük és dobtalak örökké miattuk, mert úgy éreztem a cél közös, csak idő kell hozzá hogy beérjen, hogy sokat küzdöttünk és szenvedtünk, hogy ne akarjam eldobni, mert ennyivel tartozom, ennyi tisztelet jár, hogy ne gázoljak egyszerűen át rajtunk.

Lusta voltál még magadért is tenni, mikor épp nem volt helyzet. Ha helyzet volt mindent megtettél, és ez hiányzott a minden napokból.
Most már csinálod és átgondoltad, annyira még sem értékelsz engem és minket, hogy együtt akard.
És ez nem a szerelem hiánya!!! Annyi történt csak, hogy te már nem akarod. Nem, mert vissza fogna.

Hogy hogyan érzem magam, nem tudom elmondani.
Minden egyes nap remélek és várlak haza. MERT szeretem, ami voltunk és lettünk, és hogy a te ambícióiddal és az én kitartásommal akármire képesek lehettünk volna.

Neked az a lány tetszett meg, akiben az ambícióit láttad. Mert akkor nem érdekelt magamon és az álmaimon kívül senki. Aztán már te is érdekeltél és rájöttem, hogy az álmaim lufik és nem tehetem meg veled és kettőnkkel, hogy csak annak éljek és menjek a lehetőségek után, mert azzal megölöm magunk és téged. Reális lettem és szerettem volna ha együtt leszünk és teszünk. Ez nem jelenti, hogy az álmaid lufik, csak hogy ketten lettünk mindenre.

Sokat hibáztam! Sokat hibáztál!

Minden egyes nap pokol a számomra, mert tudom, hogy sosem leszünk már és megfulladok az érzéstől. Néha nevetek és jobban vagyok, de ez egyetlen pillanat, mert minden nap hiszek bennünk.

El kell mondanom, hogy az, ahogyan ezt kivitelezted megalázó. Nem mentség, hogy most jött rád!
Nem mentség, hogy nem lehetett volna jobb. Nem mentség, mert te eldöntötted már régen. Akkor mikor úgy gondoltad félni kell tőlem. Pedig nem tőlem féltél, hanem magadtól.

Én sok mindenre vágytam volna és akartam volna, még a te vágyaidban sem azért találtam kivetni valót, mert idegenek, hanem azért ahogyan elképzelted őket előre és nem igazán volt bennük változásnak helye, mert elmondtad, hogy ha változtatnod kellene, lehet hogy meggyűlölnél.  Az én feladatom mindig a kivárás volt. És ez nagyon fájt. Aztán jöttek a hazugságok, az üres értemek és bocsánatok és a sok ilyen. Amik eleinte azért, mert még sem lett változás, később azért mert kiderült, hazudtál nagyon fájtak és már nem mertem hinni. Ebből te csak annyit láttál meg, hogy bizalmatlan vagyok és hisztis.

Nem akartam veled veszekedni csak rámutatni, hogy ez nem fair játék, hogy nem utólag kell megtudnom a rám osztott szerepet, hanem részt venni az osztásban.

Két színész voltunk egy színpadon, amin örökké ugyan az a gyakorlat zajlott, de sosem engedtél engem is irányítani.

Szerettem volna közös élményeket, amik legalább annyit adnak neked, de inkább többet mint bármi más, de csak annyi voltam. Annyi, hiszen elmentél és lezártál.
Nem akarsz már szeretni, elfogadni, velem lenni, ölelni, csókolni…. nem akarsz minket. Te a lehetőséget akarod. Az újat, amiben senki nem akadályoz.

Nagyon fáj!!!
Elképzelni sem tudod mennyire.
Mert nem akarsz esélyt ennek. Hogyan hiányozhatnék én, hogyan vágyhatnál rám, hogyan őrlődhetnél, ha magadtól egyetlen sort sem írsz rám, ha nem mutatod, hogy gondolsz rám, csak mikor én magam írok neked, vagy én magam kezdeményezek egy „hiányzol” üzenettel? Mert nem akarsz üres reményt kelteni?
Mindent megtehettünk volna, csak partnereknek kellett volna lennünk, csak bíznod kellett volna bennem és nem eldönteni miben akadályozhatlak meg. Csak elkellett volna fogadnod, hogy én is vágyom és álmodom. És ha az éppen te vagy, vagy MI vagy az írás, akkor nem magamra hagyni, hogy ő is el van, akkor én is…. Nagyon szerettelek, és éreztem hogy hová vezet ez az út. Túlzásba vittem a próbálkozást és el kellett volna engednem téged, mikor először menni akartál.

Nem a boldoggá tételemmel volt a baj, hanem hogy tudtad, hogy  mit kellene hozzá tenned. Ahhoz viszont sosem volt merszed, mert akkor lehet, hogy nem tehetnél meg mindent amire éppen vágysz. Ezért apróságokat adtál és próbálkoztál, de sosem döntöttél.
Pedig nem is fájt volna nagyon, de te félsz változtatni, holott tudod, hogy muszáj lesz.
De úgy döntöttél még nem teszed meg, fiatal vagy, húzod még…. és ezért az egyetlen amit eldobsz, az ami a változásra emlékeztet. Nem számít hogy mit teszel ezzel velem.
A te boldoggá tételeddel volt baj. Én akadályoztalak téged és ettől sosem lehettünk mi. Pedig ha kinyitottad volna a szemed láthattad volna, hogy sosem akartalak akadályozni.

Sosem voltam ellenséged, támogatni akartalak, de néha már fájt a bizonytalanság.

Nagyon Szerettelek!
Nagyon Szeretlek és Pokolian hiányzol!
Rettenetes érzés tudni, hogy nem tehetek semmit, hogy az aki mellett majd 2 évig küzdöttem, akiben hittem és bíztam egy tollvonással megszűntet. Megalázó érzés, hogy ennyi vagyok.

De érzem, hogy végeztél velem. Hogy hiába minden reményem és hitem, mert mi már nem lehetünk. Neked nem kellünk.
Érzem abból, hogy nem írsz, pedig te kérted, hogy nem érezlek már, hogy látom a fotókon a postjaidban – jól vagy, jobban vagy és eldöntötted, hogy ez csak egy állapot és túl leszel rajta, mert neked más kell és végig kell csinálnod, vállalnod kell a felelősséget a döntésedért. Megint egy olyan döntésért amiben nem szerepelek. És rendben, azért mert nem írsz hiányozhatok és nem vagyok elfelejtve, de miért lennék ebben biztos mikor magadtól nem kezdeményezel, mikor elvileg te már szakítottál? Miért kellene tudnom ezt?

Nem azért gyűlölöm a pénzt, mert nem kell, hanem mert az emberek nem tudják, hogy okosan kell használni, építően és nem azért, hogy egyszer majd jó legyen. Az élmény élmény, az élet pedig élet; akárkié is. De nem a pénztől élsz és nem érte, hogy majd jó legyen, hanem használod az életedhez. De TE használd és ne a PÉNZ téged. Én csak ennyit akartam, hogy másodlagos legyen, és hogy szerethessük egymást, annak aki. Nem a híd alatt, az csak azért volt példa mindig mert úgy éreztem, túl fontos neked ez, nekem pedig az volt fontos, hogy ne érezzem eldobhatnak, hanem tudjam, hogy nem fognak.

Én ezt akartam.

Sajnálom!