Öngyógyítás

Az éremnek két oldala van! Mindig…

Vannak kérdések amikre sosem kapunk választ.
Voltak kérdéseim, amikre kértem de nem kaptam, mert a másik csak annyit tudott mondani “ez nem így van; nem igaz”
Arra hogy akkor viszont hogy van és mi az igazság sosem válaszolt.

Én beláttam a hibáim és kimondtam mert tudnia kellett.
Ő nem mondott semmit.

Én azt akartam, hogy támogathassuk egymást, akarjuk a magunkét, de egy kapcsolaton belül nem fér bele, hogy amikor úgy kívánják érdekeim elmegyek és ezt és azt csinálom és Te támogass; mert ha én jól vagyok és boldog, attól neked is annak kell lenned.
(Mert ha ezt teszem, és a másik ott lesz utána is, látnom kell hogy másik oldala is van: ő tett valamit értem, én is megteszem, amire kér. Nem csak az apróságokat, hanem a nagyot is. Ő is megtette, nehéz volt, de megtette és végül el engedett, mert nem akarta elvenni, ami boldoggá tesz. De arra nem mondhatom, hogy nekem nem megy. De te tedd meg. És nem mondhatom, hogy mindennél fontosabb, miközben ezt teszem vele…)

Nem tudom ő tudja e, hogy ezt akarta és ezt kérte?
Nem tudom ezt kérte e, mert sosem felelt.
A tettei alapján ítéltem meg és rájöttem, hogy nem minden volt reális, mert sok tettét én váltottam ki.
Ezért is kérdeztem, de válasz sosem volt. Csak a véleményem és a saját gondolataim.
Vajon belátta e? – nem tudom.

Nem tudom, mikor azt írja, hogy végre beérett amiért küzdött, mire gondol… egyáltalán rám gondolt e ez alatt.
Nem tudom arra gondol e, hogy azt csinálja, amit szeretne, messze, idegen helyen, élményekkel… és támogatom és érdeklődök – már nem vagyunk együtt – így könnyű, mert tudom, hogy hozzám már nem jön haza. De érdekel mi történik vele!

Vagy mindenben ezt várta el, amikor csak eszébe jutott valami?
Nem tudom lett volna e másképp, hogy egyszer nem engem tesz félre a szerinte reális érdekeiért…. (attól még reálisak, csak a másikkal szemben nem fairek)
Nem tudom így értette e mikor azt mondta, nem élhetnénk e a saját életeinket miközben vagyunk és támogatjuk egymást?
Ha igen, ez kivitelezhetetlen volt egy párkapcsolatban és ezt próbáltam mondani neki.
Erre mondta, hogy nem igaz, nem így. – De nem mondta el hogyan.
Én pedig nem tudtam, mert csak azt láttam, hogy elmegy újra és újra a saját érdekeiért. Amiben a mentség az volt, hogy ez később majd nekem is jó lesz. De nem tudtam mitől, mert nem értettem miért csinálja.

Nem tudom így van e!?
Nem tudom belátja e ezt a szarvas hibát és nem csak az enyéimet nézi.

De lehet hogy már annyira nem érdekli, hogy csak tudni akarta, hogy mindenképpen kivitelezhetetlen lett volna a kapcsolatunk így.
Az is lehet, hogy ő még mindig azt gondolja, hogy nem hibázott. Vagyis hibázott, de azon túlléptünk és akkor már nincs is következménye.

Én változtattam, hogy mehessen. De nem tudok annyit változtatni, hogy szeressem, hogy folyton menni akar.
Azt láttam, hogy mikor én kértem valamit, azt mondta “ebből nem ad lejjebb”, “fogadjam el”, “nekem semmi sem jó”, “ő próbálja, de nem megy”, “túl sokat kérek”, “nem igaz”, “ő nem fog változtatni” míg nekem változnom kellett. Kérte, hogy tegyem meg. Kettőn áll a vásár!
És besokaltam, hogy nekem mindenen kell és szívesen csinálom, miközben csak ezeket a válaszokat kapom és apróbb változásokat és kedveskedéseket. De sosem tetszett, hogy egy nagy áldozatért cserébe gesztusokat kapok.

Nem tudom rájött e, hogy az alapvető hiba nem bennem volt, hanem abban hogy ennyire másképpen látja a világot. És ez nem is hiba!

De az igen, hogy azt mondom nem igaz, miközben nem mondom, mi a valóság. Vagy nem ismerem be, hogy még is, mert félek hogy úgy nem kellek.

Hiba húzni vonni a másikat, vele kiabálni, hogy ő a rossz és végül őt magára hagyni, mert rájöttem, hogy nekem nem megy.
Azt kellene mondani, ez vagyok én, így szeretném, nem megy másképpen. Nem akarlak bántani, de nem akarok változtatni ezen.

Szerettem, változtattam és nem fájt változni, nem adtam fel önmagam. Én ugyan az vagyok, csak annyi történt, hogy többé nem akartam egyedül hagyni a másikat és nem akartam csak egyedül tenni a dolgom.

Vajon ő ettől félt? Hogy másképpen akarná, azt amit szeret?

Ezek olyan kérdések, amik sosem találnak válaszra.
Olyan kérdések, amiket egyedül nem szabad megválaszolni.

Olyan kérdések, amiknek már nem szabad aktuálisnak lenni!

Olyan kérdések ezek, amikkel nem akarok többet foglalkozni, mert azt mutatják, hogy önző ember volt mellettem, akinek nem voltam annyira fontos, hogy őszinte legyen hozzám, csak miután már hinni akartam neki, miután azt mondta nem igaz. És én vártam az igazságára.
És közben lehet, hogy ez sem igaz.

És mindeközben tudom, hogy lehet hogy nem a jó kérdések, hogy nem reálisak.
De nem tudom a valóságot, ahhoz nem csak nekem kellene beszélnem és válaszolnom.

Szerettem őt támogatni, büszkének lenni rá, amikor része lehettem annak amit csinálni szeretne!
Imádtam, hogy Ő csinálja.
Csak azt nem szerettem, hogy mindig csak annyi részem volt benne, hogy támogassam és örüljek, és ha éppen lehetőségem van ott lenni, akkor a része lehetek.

A célunk szerintem ugyan az volt: társakká válni, de sosem mondtuk el, hogyan csinálnánk. Sosem segítettünk a másiknak megérteni, csak hajtottuk, hogy nem így kellene. A cél közös volt, a kivitelezés elképzelése pedig végletes.

Dehát ez van!
Én örülök Neki! Örülök, hogy meg fogja találni a boldogságát;
És hogy bármennyire is szerettem volna közösen megoldani, már nem az én problémám ez az egész. Már tényleg csak az övé, és szabad lehet, ahogy szerette volna.
És én is!
Csinálhatom, amit szeretek, hordhatok magassarkút, és nem kell várnom és félnem, hogy mikor kell megint türelmesnek lennem.
És szerethetem az álmait, úgy hogy közben senki sem kér, hogy adjam fel az én gondolataim. :)))

Egy ideig működött, az akármi történik Szeretem a másikat elv, de aztán már egyikünk sem volt sehol, csak még többet kért.
Nem csak én voltam a hibás és nem csak ő.
Csak szeretném, ha mindketten beismernénk miben, mikben hibáztunk. És azokkal a dolgokkal kiváltottunk valamit, amit már nem fogadtunk el. Ennyivel tartozunk egymásnak, ha már nem ismertük be időben a hibáinkat.
Mert ez is a lezárás része, levenni a másikról és önmagunkról a kérdések és kételyek terhét. Így tudjuk tisztalappal folytatni az életünket.
Addig csak csapdába esünk és újra találkozunk azzal, hogy így semmi sem működik, senkivel sem.

Nem szabad lustának lenni és túl adni idő előtt azon, ami fáj, de már nem akarom hogy fájjon. Fájni fog, ha nem értem miért történt vele, vagy velem.

Ez az én véleményem a világról!
Többen vagyunk és ha nem akarunk bántani és megbántva lenni, időt kell szánni a felismeréseknek, a tiszteletnek és a megértésnek.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!