Mindig vágyni, hogy tartozhass valahová, nem jó érzés.
Pedig valljuk be, szinte mindannyian éreztük már!
Aztán találunk egy kört, egy feladatot, amiben fontosak lehetünk és akkor minden rendben van.
Ha vége, akkor felállunk és újrakezdjük? Elméletben igen. Gyakorlatban? Talán sikerül is.
Én sajnos Édesapám halálakor nem álltam meg, csak hajtottam magam, hogy tovább kell mennem.
Akkor megrekedtem és azóta minden csak tornyosul.
De most el akarom végre engedni és szembenézni a múlttal.
Azért így, ilyen formában, mert szükségem van rá, hogy kilépjek a 4 fal közül.
A barátok külföldön, a családom mással van elfoglalva, a párom szintén külföldön. Egyedül vagyok és jelenleg ez az egyetlen módja, hogy kilépjek ebből.
Senkit sem szeretnék megbotránkoztatni ezzel és remélem nem sértek meg semmilyen szabályt!!!
Apukám nincs már és nehéz szembenézni azzal, hogy sosem lesz már.
Az egyetlen ember aki a barátom volt és támogatott, nem fogja már a kezem. Nem lesz ott az esküvőmön és nem lesz nagypapája az eljövendő gyermekeimnek. Ez nehéz!
De ott leszek én, a párom, a családom többi tagja és erre kellene gondolnom. Nem de?
Arra kell gondolnom, ami előttem van és nem arra, hogy miért nem lehet másképp! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: