Éreztétek már úgy magatok, hogy semmi sem kerek körülöttetek?
Egy tömeg közepén álltok és senki sem hall titeket, senki nem figyel rátok.
Hm… Hát ez nem jó érzés.
A család család.
Nekem sosem volt igazán, mert ők sem értettek meg.
Csak Apukámmal értettem szót, de ő”elment” mikor 18 éves lettem.
Egyedül lettem, és ebben az egyedüllétben megszerettem magam. Hiszen nem volt új, tulajdonképen mindig is osztályrészem volt.
Pedig mindig arra vágytam hogy legyek valaki, jelentsek valamit másoknak.
Most párkapcsolatban élek és nagyon szeretjük egymást.
A párom már másodszor egy hajóra ment dolgozni, Áprilistól Októberig nem találkozunk.
És minduntalan az okozza a problémát, hogy két teljesen különböző módom gondoljuk a kapcsolatunk. Talán igaza van, mikor teret kér, és szabadságot.
Én pedig azt gondolom, hogy elég teret és szabadságot kap, mikor elmegy egy hajóra és azt csinálja, amit szeret. Énekel, játszik.
De ez a kisebb baj.
A nagyobb, hogy kezdek meghasonlani önmagammal.
Annyira arra vágyom, hogy valakinek annyira szüksége legyen rám, mint nekem rá.
Gondolom annak köszönhető, hogy annak idején nem kaptam meg a körülölelő védelmező családot.
Mindig féltem szembenézni magammal, mert talán nem tetszik majd amit látok, de most mindegy lett, hiszen a jelen állapot sem tetszik.
Úgy döntöttem összeszedem magam.
Ezért kezdtem bele ebbe.
Talán csak magamnak írom, talán mások is hasznát veszik.
A lényeg, hogy működjön.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: